Az emlékkönyv

Aki a fényképezőgép mögött áll

Zsolt tizenhat éven át fényképezett.

Nem hobbiból. Feladatból. A családban ez volt a szerepe, ahogy a gumiabroncscsere is: ő volt az, aki felállt az asztaltól, ha valami történt, és megcsinálta a képet.

Krisztina viszont ragasztott.

Ő volt a családi archívum. Vásárolt egy albumsorozatot, sötétzöld vászonkötés, hét kötet, kötetenként hatvan oldal. Kiválogatta a képeket, kinyomtattatta a laborban, felragasztotta, és minden kép alá odaírt egy sort. Kézzel. Ceruzával, mert a ceruzát javítani lehet.

„Máté első fürdetése. Nem sírt. Én sírtam.”

Ez a mondat a második kötet nyolcadik oldalán állt, és senki nem gondolta, hogy egyszer még ügyvédek fogják hangosan felolvasni.

augusztus, névnap

Ezerszáznegyven kép volt a hét kötetben.

Zsolt negyvenegyen szerepelt.

Ez nem rosszindulat volt, hanem geometria: aki a gépet fogja, az nincs a képen. De egy augusztusi névnapon Krisztina anyja lapozgatta az albumot a teraszon, és feltette azt a kérdést, amit senki nem gondolt komolyan.

– Krisztike, és a Zsolt hol van? – Ő fényképezett. – De végig? – Végig.

Nevettek.

Zsolt is nevetett.

Ez fontos. A konfliktusok elején az emberek gyakran nevetnek.

A kérés, amit el lehetett halasztani

Szeptemberben Zsolt megkérte Krisztinát, hogy tegyen be pár képet, amin ő is rajta van.

Krisztina azt mondta: persze.

Novemberben megkérte újra. Krisztina azt mondta: persze, majd a karácsonyi rendezésnél.

Márciusban Zsolt már nem kérte meg. Ehelyett elkezdett szelfizni a gyerekekkel. Hídon, játszótéren, iskolakapuban, kartávolságból, negyvenöt fokban lefelé, ahogy azt egy negyvenhárom éves férfi tudja.

Feltöltötte őket. Kilencvenhét darabot.

Krisztina egyet sem nyomtatott ki.

A rendszer

2021-ben Krisztina bevezette az albumrendet.

Ez nem volt bejelentve. Egyszerűen egy nap ott állt a nappali polcán hét kötet, a gerincükön laminált címkével: 2008–2010 · 2011–2012 · 2013–2014 · 2015–2016 · 2017–2018 · 2019–2021 · VEGYES.

Készült hozzá egy tartalomjegyzék is. A7-es lap, kinyomtatva, az első kötet belső borítójába ragasztva.

És kialakult egy szabály, amit soha senki nem mondott ki, mégis mindenki ismert: az albumba Krisztina tesz képet.

Zsolt egyszer megpróbált. Betett egy fotót a kilencedik kötetbe — vagyis a hatodikba, a VEGYES-t nem számolva —, egy nyaralásképet, amin ő is rajta van, mert egy idegen készítette.

Két hét múlva a kép a fiókban volt.

– Kivetted? – Áttettem. – Hova? – A vegyesbe. – Az mit jelent? – Azt, hogy nem passzolt az ívbe. – Milyen ívbe, Kriszti? – Az idővonalba. – Ott voltam a nyaraláson. – Tudom, hogy ott voltál. – Akkor mi az ív?

Erre nem volt válasz. Nem azért, mert Krisztinának nem volt igaza. Hanem mert amit ő védett, arra nincs szó. Egy album, amit valaki tizenhat éven át ragaszt, egy idő után nem gyűjtemény lesz, hanem szerzői mű. És a szerzők érzékenyek.

A szkenner

2022 februárjában Zsolt vett egy lapszkennert.

Huszonnyolcezer-kilencszáz forint, két részletben, a saját kártyájáról.

Éjszaka dolgozott vele. Kivette a képeket az albumból, beszkennelte, visszaragasztotta. Ragasztóstiftet vett hozzá, ugyanolyat, mint amit Krisztina használt, mert erre figyelt.

Négy hónap alatt három kötettel végzett.

A negyediknél Krisztina rájött. Nem a képekből — a ragasztóstiftből, mert a sajátja fogyott gyorsabban, mint kellett volna, és Krisztina az a fajta ember, aki ezt észreveszi.

A költözés

2022 júliusában az albumok eltűntek a polcról.

Krisztina átvitte őket az édesanyjához, Törökszentmiklósra. Amikor Zsolt megkérdezte, azt mondta: biztonságba.

Ez volt az a szó, ami mindent eldöntött. Nem a tett. A szó.

Attól a naptól kezdve Zsolt számára az albumok nem emlékek voltak, hanem egy tárgy, amit tőle elvettek, és biztonságba helyeztek — mintha ő lenne a veszély. Egy ember sok mindent elvisel. Azt nehezen, hogy a saját gyerekei fényképeitől óvják meg a világot.

A 214. tétel

2023 januárjában megindult a vagyonjogi egyeztetés.

Az ingóságlista kétszáznegyven tételből állt. Volt benne fűnyíró, sarokcsiszoló, huszonkét darab befőttesüveg, és volt benne egy sor, amit egy irodai asszisztens gépelt be egy szolnoki ügyvédi irodában:

214. Fényképalbum, sötétzöld vászon, 7 kötet. Becsült forgalmi érték: 0 Ft.

Innentől mindkét fél ügyvédje ezt a számot mondta.

Nem albumot. Kettőszáztizennégyet.

– A 214-esben nem tudunk közeledni. – Az ügyfelem a 214-esről nem hajlandó tárgyalni. – A 214-es értéke nulla. – Akkor adják oda. – Ha nulla, adják oda maguk.

Ez a párbeszéd valamilyen formában négyszer hangzott el.

Tizenegy hónap

A vagyon többi részén gyorsan túljutottak. Egy panellakás, egy tízéves kombi, egy lakáshitel maradványa, két életbiztosítás. Fájt, de ment.

A 214. tétel tizenegy hónapig tartott.

Közben Máté betöltötte a tizennégyet, Zsófi a kilencet. Máté egy tárgyalási napon otthon maradt, mert nem volt, aki elvigye edzésre. Ez a mondat ebben az anyagban a legfontosabb, és mégis ez az egyetlen, amit egyik akta sem tartalmaz.

november, csütörtök

Az egyezségben a 214. tétel Zsoltnál maradt.

Nem drámai fordulattal. Egy hosszú, kimerítő egyeztetéssorozat végén, ahol Krisztina egy másik tételért cserébe engedett, és ahol mindkét ügyvéd fellélegzett, mert végre le lehetett zárni az ügyet.

Krisztina a nyolcadik kerületi rokonától hozatta be a hét kötetet egy IKEA-szatyorban.

Zsolt átvette.

Kiment az épület elé.

A lépcső aljánál, a betonoszlop mellett állt egy fémszemetes. Zsolt beletette a hét kötetet, és meggyújtotta.

A vászonkötés nehezen ég. Négy percbe telt.

Krisztina az üvegajtó mögül nézte. Nem ment ki.

Egy portás oltotta el, egy poroltóval, amiről kiderült, hogy működik.